Nem a húsvétról, hanem a kajáról.
Az elmúlt 3 hónap nem azért telt lapításban blog szempontjából, mert annyira nagyon szabadulóban voltam a zabálási rohamok fogságából. Sőt. A nyakunkba szakadt egy csomó változás, amit nem viseltem túl jól, így a testsúlyomon is határozottan látszott a stressz. A stressz kiváltója amúgy fura módon én magam voltam. És most itt megint jöjjön Louise Hay Éld az életed című könyve és a pozitív megerősítések: olvastam egy jó kis megerősítést a lakókörnyezettel kapcsolatban, és gondoltam bevetem, mondván, hogy utálom a helyet, ahol élünk, mert kicsi, alattunk a szomszéd nem viseli jól a dübörgést, stb. A mondat a következő volt: A számunkra ideális házban élünk, ami minden igényünket kielégíti. Ezt mondogattam magamban séta közben, hegynek fel, hegynek le, főzés közben, gyakorlatilag minden szabad percemben 2 napon át. Aztán a második napon szólt az ügynökség, akiktől béreljük a lakást, hogy a tulaj eladja a lakást, amiben élünk, 2 hónapunk van találni egy másik helyet. Rögtön jött az az érzés, hogy ezt tök jól elintéztem. Az ezt követő 3 hét iszonyat stresszben telt: rondábbnál rondább lakások és házak kerültek az utunkba, már a teljes kétségbeesés határán (???) voltunk. Mindegy is, találtunk egy helyet, át is cuccoltunk, a régi lakást rendbe tettük, átadtuk. Az meg még egyelőre rejtély, hogy tényleg ez-e a számunkra ideális hely, de mindenesetre ez volt a legjobb a kínálatban.
Aztán 1 hete, amikor nagyjából lenyugodtak volna a kedélyek, sikerült ellátogatnom az ügyeletre egy -valószínűleg- epeproblémával. Azért csak valószínűleg, mert a doki nem tudta konkrétan megmondani, hogy mi bajom van, de amikor epetájékon nyomkodta a hasamat, az nem volt túl kellemes, és emiatt gyanítható, hogy onnan indult a zűr. A lényeg a sztoriban, hogy az elmúlt egy hétben megváltoztak az étkezési szokásaim. Az ügyeletet követő 1-2 napban főleg azért, mert előtte annyira szarul voltam, hogy rettegtem, hogy egy bezabálás, és újból olyan nyomorult állapotba kerülök. De aztán úgy maradtam. Mármint nem rettegve, hanem normálisan kajálva. Mondtam Férjnek, hogy borzasztó furcsán érzem magam, mert egyrészt baromira nem gondolok a kajára, másrészt nem is kívánom folyton az evést. Nem azt mondom, hogy étvágytalan vagyok, mert van étvágyam, de úgy, mint egy normális embernek: naponta kb 3-szor éhesnek érzem magam, olyankor eszek is, és érzem azt is, amikor tele vagyok, és olyankor abba is hagyom az evést. Erre megint csak azt tudom írni, hogy ez biztos sok ember számára tök normális módja a kajálásnak, de nekem az elmúlt 33 évem nem erről szólt, hanem az ész -és éhség- nélküli falásról. Szóval valami alakulóban van. Az más kérdés, hogy meddig fog jutni ez az átalakulás, fog-e egyáltalán folytatódni vagy éppen visszafordul, de majd látjuk. Azt azért nem mellékesen megjegyezném, hogy ebben a témában is mondogattam megerősítő mondatokat, és megint csak -mint a költözésnél- 2 nap ismételgetés után ütött be (az eperoham és vele együtt) a változás. Ezzel röviden annyit mondanék, hogy óvatosan kell bánni a megerősítésekkel, mert a környezet tényleg hozzá alakul a kimondott dolgokhoz. És ez nem mindig megy simán….