Az rendben van, hogy menjen el az ember pszichológushoz/pszichiáterhez. Amit -erős a gyanúm, hogy- hamarosan meg is fogok tenni. Leginkább azért, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi indította el ezt az egészet, és hátha egy pszichológus ki tudja találni, hogy hol és mitől kapott defektet az étellel kapcsolatos viszonyom. Igazából nem is emlékszem, mikor kezdődött a dolog. Vannak emlékeim gyerekkoromból is (pl az az ominózus “rengeteg fánk”-ügy, amit említettem korábban, a télapó csomagok egy-két este alatt való kivégzéséről már ne is beszéljünk), de vajon az embernek már gyerekkorában elkezdődhet a falászavaros problémája? Középiskola és egyetem idejéről nem rémlik ilyen nagyon kiugró dolog, viszont az biztos, hogy amikor megszülettek a gyerekeim, akkor már biztosan csináltam hűtő- és spájzkifosztásokat.
A tegnap emlegetett cikkben foglalkoztak azzal, hogy milyen dolgokat próbál elérni a kognitív viselkedésterápia a kezelésekkel, hogy mire tanítja meg odafigyelni a pácienst a terapeuta. Összehasonlították ezt az ételfüggőség kezelésével, és nagyon hasonló dolgok bukkannak fel a terápiában, bár az ételfüggőségnél a hangsúly azon van, hogy a függőséget okozó “anyagot” többet nem fogyassza a páciens. A kényszeres túlevésnél azt próbálják elérni, hogy a falásrohamokat kiváltó érzelmeket helyesen tudja kezelni a szenvedő alany és ezzel együtt normalizálják az étkezéseket. Ez utóbbinak a kezelése nem támogatja a kalóriaszámlálós diétákat (és más, specifikus diétákat), hiszen a falászavaros embernél sokszor az váltja ki az “epizódokat”, hogy diéta/bűntudat miatt megvont magától bizonyos kajákat, illetve sokkal kevesebbet evett, mint szüksége lett volna rá.
Az egyik legfőbb célja a terápiának, hogy megtalálják a falásokat kiváltó érzelmeket. Ezért (is) jó, ha a páciens olyan étkezési naplót vezet, amiben leírja az evést megelőző érzelmi állapotot, beírja, részletesen és pontosan, hogy mit evett, hogy mennyire volt éhes az adott étkezés előtt, mennyire lett tele a végére, és azt is feltűnteti, hogy milyen érzésekker zárta a kajálást. Így látható, hogy milyen érzelmi állapotban bukkan fel a probléma (így könnyebb megtalálni azt is, hogy mikor kezdődhetett az évek során), látható az is, hogy érzelmi vagy fizikai éhség diktálta azt az étkezést, és jelentkezett-e utána az a rettegett bűntudat/szégyen/megalázottság.
Úgyhogy nekikezdek egy érzelmi + étkezési naplónak, megpróbálok odafigyelni, hogy csak akkor egyek, amikor éhes vagyok, és közben hátha rájövök, hogy milyen lelkiállapotban érzem azt, hogy éhség nélkül is enni akarok. Ha másra nem is lesz jó, legalább majd megtudom mutatni a pszichológusnak, ha eljutok hozzá.
Ui: Tegnap este nem ettem végül se pizzát, se tortát, inkább elmentem tusolni és fogat mosni, és mire visszaértem a “veszélyes” helyszínre, Férj betolta a pizza maradékát. Lehet, hogy a tortát is, de azt inkább nem ellenőriztem le. Büszke vagyok amúgy magamra.