Büszke vagyok

Az a helyzet, hogy büszke vagyok magamra. Nagyon szokatlan érzés, csak mostanában bukkant fel az életemben.

Büszke vagyok, mert április óta nem volt eszement zabálásom. Volt, hogy többet ettem, de nem elborult aggyal, mindenféle kontroll nélkül. Büszke vagyok, hogy amikor rám tör az az érzés, hogy vissza kéne zökkenni a régi kerékvágásba, és csak enni, enni, enni, és nem érezni, akkor ki tudok mászni ebből a szarból, és folytatni tudom a “harcot”. Mert ez egy mindennapos harc. Azt már írtam, hogy vannak hetek, akár hónapok, amikor eszembe se jut zabálni, de aztán jönnek olyan hetek, amikor nap nap után meg kell küzdeni a tehetetlenség és gyengeség érzésével. Bármikor történhet valami olyan esemény, ami kizökkent a helyes irányból. Például továbbra se bírom elviselni, ha hibázok, akármilyen kicsi a hiba, olyankor bekapcsol az önbüntető üzemmód, és a “vajon mit gondolnak rólam, hogy hibáztam”. (Közben józan ésszel belegondolva tudom, hogy valószínűleg mások leszarják, hogy hibáztam, kisebb bajuk is nagyobb annál, hogy velem foglalkozzanak. Na, de a józan ész ilyenkor sosem győz.) Viszont, ha már ott tartok, hogy tudom, hogy mi az, ami megzavarja a rendet, akkor könnyebb megállítani az ehetnéket is, mert ilyenkor lerohanva a hűtőt, már ott dübörög az agyban az, hogy “most csak azért akarsz zabálni, mert félsz, hogy mások hogy ítélnek meg!!!” Ha tudatosodik, hogy miért akarsz enni, akkor már könnyebb néhány mély levegőt venni, és szembenézni azzal az ehetnéket kiváltó érzéssel, és nem falni kipukkadásig. És amikor legyűrted az ehetnéket, és leküzdötted a rossz érzést is, ami kiváltotta, akkor büszke leszel magadra. Minél több ilyen harcból kerülsz ki győztesen, annál büszkébb leszel.

Büszke vagyok arra is, hogy viszonylag sokat mozgok. Kaptam nemrégen egy garmin vivofit-et, ami számolja a napi lépéseimet vagy ha futok, akkor annak az adatait is értékeli, stb. Egy nap átlagosan 12ezer lépést teszek meg. Nem régen olvastam egy cikket, amiben azt fejtegették, hogy az átlagember 3-4000 lépést tesz meg naponta. (Én tegnap, amikor kutya szarul voltam, és elég sokszor csak hevertem, akkor tettem meg 2800 körül.) Félreértés ne essék, nem azért vagyok büszke, mert másokhoz képest többet mozgok, hanem azért, mert a vivofit előtt azt hittem  magamról, hogy én nem mozgok sokat, és kellemes csalódásként ért.

Büszke vagyok a futás miatt is, mert egyre javul a tempóm, és messze még a cél, de már látszik a fény az alagút végén.

És a fentieknek köszönhető büszkeségem az, hogy tegnapelőtt (még az epegörcs okozta 1,5 kilós fogyás előtt!!!) sikerült beleférnem egy 38-as méretű gatyába, ráadásul úgy, hogy nem vág be, nem szorít, hanem tök kényelmes. Lehet, hogy el van szabva, mert van ugyanabból a boltból egy másik 38-as rövidgatyám, ami ugyan rám jön, de szorul, de nem izgat, mert akkor is van egy hordható 38-as nadrágom! És ez az utóbbi 9 évben nem fordult elő. Sőt, 3 éve ilyentájt még a 42-es nadrág is szorított.

Szóval büszke vagyok.