Néha…

… felmerül bennem, hogy milyen nehéz is egy étkezési problémával megküzdeni. Vannak pillanatok (napok, hetek), amikor minden olyan könnyű. Az ember tartja magát a nem-zabáláshoz, büszkén feszít, hogy már 1 hónapja/2 hónapja/70 napja nem volt rohamom, ha voltak is napok, amikor többet ettem, akkor se elrettentő mennyiségeket.

Aztán jön egy nap, amikor az előző napi fondüzés a barátokkal felidézi, hogy mennyivel egyszerűbb is az, amikor nem akarod és nem is kell visszafognod magad, amikor nem kell harcolnod magaddal (még akkor is, ha tudod, hogy éppen a rossz ellen folyik a harc a többi napon). Mennyivel egyszerűbb kajával elnyomni minden rosszat, és nem szembenézni azzal, hogy pl valami hibát követtem el (csak a zabálás okozta bűntudattal kell megküzdeni, de az már úgyis életem részévé vált az elmúlt tizen/huszonpár év során). Mennyivel egyszerűbb elrejtőzni a háj mögé, és nem megmutatni, hogy ki is vagyok valójában. És közben tudom, hogy mindez nem jó, tudom, hogy az a célom, hogy megtanuljam elfogadni, hogy néha hibázok, és megtanuljam szeretni magamat a hibákkal együtt is. Ott toporog ilyenkor az az érzés is, hogy azért harcolok 75 napja, hogy megszokjam, hogy nyugodtan megmutathatom magam a világnak, kimondhatom őszintén, hogy mit gondolok, és nem kell azzal foglalkoznom, hogy mások mit gondolnak rólam.

Ilyenkor jövök rá, hogy mennyire ragaszkodok a megszokott dolgokhoz. A megszokott az kiszámítható. A megszokottal biztonságban vagyok. Igaz, hogy mocsokul érzem magam közben, de az nem érdekes. Ilyenkor jön a magamba zuhanás, mert harcol a régi és az új. Ezek a napok különösen nehezek, mert ugye, ha magamba zuhanok, akkor pláne jön az ehetnék. És már be is indult az ördögi kör. Nem túl vidámak az ilyen napok…