Vagyok. Gyógyulok. Fogyok. (Mert igenis ez utóbbi is marhára lényeges, akármennyire nem szabadna ezzel foglalkoznom.)
Nem mondom, hogy teljesen helyrejöttem, nem tudom, hogy valaha majd mondhatom-e ezt, de komoly változások vannak. Akik hasonló cipőben járnak, érteni fogják a következők fontosságát:
Kezdem nem gyűlölni magam. Kezdem értelmét látni annak, hogy a világon vagyok. Kezdek rájönni, hogy ki is vagyok valójában. Kezdek rájönni, hogy mennyire nem akarok az lenni, amit mások rám kényszerítettek, hogy “igenis ilyen vagy”, én meg gondolkodás nélkül elfogadtam, mondván, hogy biztos ők tudják jobban, hiszen én senki vagyok, és nem tudhatom, milyen is vagyok.
Kezdem élvezni az életet. Nem azért futok, hogy az előző napi zabálás okozta bűntudatot lefussam. Azért futok, mert futni jó. Esőben, szélben, fagyban, napsütésben. Azért futok, mert jó látni, hogy fejlődök. És ami a legnagyobb változás, hogy nem ostorozom magam, ha nincs meg az elvárt fejlődés.
Kezdem élvezni az ételeket. Nem válogatás nélkül, ízeket nem érezve szuszakolok mindent a fejembe, hanem ésszel eszek. Nem mondom, hogy cukormentesen vagy kevés szénhidráttal, mert nincs tiltólista. Vannak napok, amikor pizza van csokitortával, de nem ipari mennyiségben. DE több, mint 1 hónapja nem volt falásrohamom. Illetve volt egy-két nap, amikor éreztem, hogy ott settenkedik a dolog, de képes voltam megállítani magam, és nem lett irtózatos zabálás a vége. És ezt se mondhatom, hogy sose fogok többé 2000 kalóriát 1 órán belül elpusztítani. De per pillanat elhiszem magamról, hogy ha lesz is ilyen, akkor túl fogok lépni rajta, és másnap képes leszek újrakezdeni.
Lehet, hogy ez elcsépelt, és hülyén hangzik, de szerintem az egésznek a kulcsa a “kezdem nem gyűlölni magam”. Nem egyszerű megszeretni saját magunkat, látva, hogy mennyit hibázunk, és milyenek is vagyunk valójában. De érdemes rajta dolgozni, mert óriási változások követik a kitartó “szeretem magam”-gyakorlatokat. Nem elég hébe-hóba elmondani a tükör előtt, hogy “szeretem magam” (bár nyilván több, mint a semmi.) Kőkemény meló megtanulni, hogy egyetlen kritikus megjegyzéssel se illessük magunkat. Naponta hányszor mondjuk ki teljesen spontán módon, hogy “de hülye vagyok!”, vagy a tükörbe nézve valami olyasmit, hogy “hűű, de ramatyul nézek ki!” vagy “de dagadt vagyok már megint”. Na, ezeket kell kiirtani. És ez nem olyan egyszerű, amikor huszon- harminc- negyven- kitudjahány éve automatikusan mondogatjuk ezeket.
Szóval, falásrohamokkal küzdő, ismeretlenül is szívemnek kedves olvasóim, érdemes magatokba nézni, hogy mit gondoltok magatokról. Szereted magad? Megbecsülöd magad? Vagy esetleg úgy gondolod, hogy -ha nem is szarember, de- egy senki vagy, akinek nem sok értelme van, hogy létezzen?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: