Van zongoránk. Nem a hagyományos, óriási, rohadt drága fajta, hanem egy -kis lakásba is (hellyel-közzel) beszuszakolható- digitális típus. Én eddig életemben nem nyúltam hangszerhez (szájharmonikát kivéve), a zenei hallásom és énekhangom is borzalmas. A zongorát is tisztes távolságból néztem úgy két napig, mire végre le mertem ülni mellé. A lányom zongorakönyvéből pötyögök azóta minden nap, akár többször is. Nem én lettem az egyetlen függő, Férjet is alig lehet a zongora mellől elrugdosni. Ő mondjuk komolyabban nyomja, mint én, hallás után lezongorázik dalokat. De mondhatnám, hogy neki könnyű, hiszen ő 7 évig harmonikázott, így a jobb keze hozzá van szokva a billentyűkhöz. A ballal még ő is bajlódik, de egyre ügyesebben csinálja.
A lényege a zongorás kitérőnek az, hogy nagyon sokat dobott az önértékelésemen ez a hangszer. Az, hogy 5 napja kezdtem nulláról, és ma már -nyilván kotta segítségével, de- el tudom játszani a Boldog szülinapot dalocskát. Nem egy Mozart vagy egy Beethoven, de akkor is. Egyrészt azért növeli az önbecsülésemet, mert bele mertem kezdeni valami újba, amiben ráadásul hendikeppel indulok (aki hallott már énekelni, tudja, miről beszélek), és tudtam, hogy nem lesz egyszerű menet, de ez nem tartott vissza attól, hogy nekivágjak. Másrészt pedig hallom és érzem saját magamon a fejlődést. 5 nap alatt óriási változás történt. Ez megint ugyanaz az “óriási”, ami lehet, hogy más számára icipici, de nekem hatalmas. És a félreütéseim ellenére is élvezem a dolgot, nem riaszt vissza, amikor századjára is ugyanazt a hangot rontom el, mert valahogy ez nem tud letörni. És nem valószínű, hogy zongora-virtuóz leszek, valamint olyan vágyaim sincsenek, mint Férjnek, aki Bach Toccata és fúgáját akarja majd eljátszani a zongorán, méghozzá az orgona hangzással, mert úgy az igazi. A lényeg, hogy mindig egy picit büszkébben állok fel a zongorától, mindig egy picit jobbnak érzem magam zongorázás után, mint előtte. És így könnyebb máshoz is pozitívabban hozzáállni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: