Változás

Az nincs.Se kajatéren, se csokifronton.

Na, jó, ez így, ebben a formában nem igaz. Legalábbis a kajára nem. Elég sokszor előfordul mostanság, hogy akkor eszek, amikor éhes vagyok. De aztán újra és újra elszabadul a pokol. Egyszerűen muszáj enni. Szörnyű. Egy lépés előre, kettő hátra. Nehéz így előrejutni. De legalább már néha éhes vagyok. Bár lehet, hogy pont ez jelenti az első lépést az elszabaduló pokol felé, mert akkor bekattan az agyam, hogy “jéé, éhes vagyok, akkor lehet enni!!!” Most már csak annak kéne még bekattannia, hogy “jéé, tele vagyok, abba kéne hagyni!!!”
Futni se voltam egy ideje. Cserébe viszont pl ma sétáltam egy órát (a szakadó esőben), szóval mozgok.

A csokikészítésben se történt sok előrelépés, de már egyszer (!) sikerült jó ízt előállítani, az állaga az messze nem csoki volt. Nekem az íze se volt igazi, de Férj teljesen kiborult, amikor kidobtam a kukába a nem-csoki csokit, mert szerinte finom volt. Férj fura. A lényeg, hogy tovább küzdök. Már kakaómasszát is rendeltem, hátha az hozza majd az áttörést. Van amúgy egy youtube videó, pasikám úgy összerak benne egy csokit, hogy ihaj, de szerintem hazudik, mert nekem az ő receptje alapján készítve egészen másképp nézett ki a csokim, mint az övé, és szerintem az íze is eltért. (Tekintve, hogy az enyém ehetetlen volt, a pasi meg ott nyammogott a videó végén, hogy hűű, milyen isteni finomat csinált. Szerintem kotyvasztott valamit, hogy lássuk, hogy milyen egyszerű, aztán azt kidobta, majd belerakott a táblacsoki formába egy Milkát, és azt borogatta ki a videón, hogy hejj, de milyen szép csokit csináltunk.)
Na, de sebaj, majd a kakaómassza!
(Lehet, hogy meg kéne változtatnom a blog címét Kényszeres túlevésről Kényszeres csokikészítésre.)