…aztán jól el is rontottam.
Reggel lefutottam 6.5 km-t. Ez tök jó. Még azzal se idegesítettem magam, hogy miért kellett 50 perc ahhoz, hogy lefussak 6.5 km-t, mert azon örömködtem, hogy végig bírtam futni 50 percet én (ÉN, ÉN), aki februárban majd belehaltam az 5-ször két perc futásba. Szóval ez is jó volt, hogy a pozitívumot láttam.
Aztán Férj telefonált, hogy hazaküldték a melóból, mert hányingere van, és a terhes főnöke nem akarta, hogy megfertőzze őt valami szarral, úgyhogy hazapaterolta. Erre nálam beindult a pánik. Mert nem elég, hogy étkezési problémáim vannak, valamint végtelenül alacsony önbecsülésem, ráadásként tombol bennem a hányásfóbia is. Az nem zavar, ha más hány (gusztustalan persze, meg úgy általában nem kellemes, de nem ráz meg különösebben). Csak akkor, ha vírus miatt teszi, és én is elkaphatom. Ez a rémálmom: hányós vírus a suliban, gyerek itthon összehány mindent, én meg -mivel tartom neki a hányós vödröt, meg simogatom, pátyolgatom őt(mármint a gyereket, nem a hányós vödröt)- lazán elkapok egy jó kis calicit. Ez van, ennyire nem vagyok jóban a hányással. Nem is volt alkalmam soha megbarátkozni vele, mert gyereknek se voltam hányós és pl terhesen se hánytam egyszer sem. Émelyegtem, mint állat, de annyi. Szabályos pánikroham tör rám, ha küldi a suli a levelet, hogy hányós vírus kering odabent, és már a fél iskola kidőlt tőle.
Na, ugyanezt a pánikot indította be ma életem párja. És ha én pánikolok, akkor eszek (mi mást csinálnék, végülis a hányástól akkor lehet igazán félni, amikor jól tele van az ember…)
Aztán persze nem hányt senki sem, valószínűleg valami masszív epegond okozta a riadalmat, délutánra elmúlt. De én addigra megettem kb 4000 kalóriát. Szóval mára ennyit a tudatos étkezésről.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: