Nehéz felvállani

Amióta elkezdtem a blogot (van már egy hete is kb :-)), többektől kaptam olyan visszajelzést, hogy milyen jó, hogy ezzel a témával kiálltam, és felvállalom ezt a problémát.
De az a helyzet, hogy nagyon nehéz volt ám beleordítani a világba a bajomat. Ezzel az alacsony önértékeléssel, amivel ez az étkezési zavar együtt jár, nem egyszerű kiállni a rokonok, barátok, ismerősök és ismeretlenek elé, és kitálalni minden megalázó érzést és pillanatot. Nem azért, mert bárki ítélkezne (legalábbis a rokonok és barátok biztos nem (remélem…), a többiek meg kevésbé juttatják vissza hozzám a véleményüket, akár elítélő az a vélemény, akár pozitív, tehát nincs rám így hatása), hanem azért, mert utálom, ha gyengének tűnök. Utálom, ha bárki úgy láthat engem, hogy nem vagyok elég jó. Hogy nem vagyok elég erős ahhoz, hogy ellenálljak a kísértésnek. Nem akarom, hogy más is ugyanolyan undorítónak találja a falásrohamaimat, és általuk engem, amennyire én gusztustalannak tartom a zabálásaimat és magamat is olyankor, amikor zabálok… Meg olyankor, amikor tükörbe nézek, és látom a következményeket. Ezt se jó érzés bevallani, hogy ennyire nyomorultul érzem magam. Sokszor egyszerűbb mosolyogni, (vagy éppen más miatt sírni), és nem azért, mert nem találnék megértő fülekre, mert de, hanem azért, mert nem akarom, hogy mások is lássák, hogy ennyire béna vagyok. És nem szeretném, ha mindenki úgy könyvelne el, hogy szerencsétlen/depressziós/érzékeny vagyok. Szóval ez nem egyszerű nekem. (Ezt most nem azért mondom, hogy bárki megsajnáljon, hanem azért, hogy kicsit lássa mindenki, hogy mi zajlik a fejemben, mi van minden egyes poszt mögött.)
De azt mondják, hogy a gyógyulás ott kezdődik, amikor az ember felvállalja a betegség meglétét. Remélem, nálam a gyógyulás legalább ott elkezdődött, amikor nyilvánosan is felvállaltam a betegség meglétét.