Most találtam rá erre a módszerre (pedig már nem egy mai ügy), és szerintem nagyjából ez a lényege a Paul McKenna-féle módszernek is (Le tudlak fogyasztani), bár az intuitív dologba még nem ástam bele magam igazán. McKenna könyvét olvastam még valamikor 4-5 éve, és ő is azt mondja, amit az intuitív evők (lagalábbis, amit eddig leszűrtem az ő elveikből), hogy egyél bármit, de csak akkor, ha éhes vagy, és csak annyit egyél belőle, hogy éppen tele legyél. Ahhoz, hogy ezt az állapotot biztosan el tudd kapni, nyugodt környezetben kell enni, nem tévézni, nem olvasni kaja közben, hogy meg tudd figyelni, hogy hogyan állsz az éhséggel/jóllakottsággal.
Ezek az alapelvek gyakorlatilag azok, amit egy túlevőnek állítólag követnie kell ahhoz, hogy megtanulja, hogy a teste (és nem a lelke) jelzéseit figyelje az étkezésekkor. Azért ez, amilyen egyszerűnek hangzik az átlagember számára, a túlevőnek (nekem legalábbis) kb ugyanannyira bonyolultnak tűnik a megvalósítása. Tegnap próbáltam figyelni az éhség/jóllakottság dolgaimat, ugye írtam is hozzá az étkezési naplót az érzelmekkel együtt. Reggel még nem volt baj, ott volt a fizikai éhség, ettem, amíg jól nem laktam. Egy icipici bűntudat azért fellángolt, amikor édesítő helyett cukrot tettem a kávémba. Egy kiskanál cukor, de a hosszú évek diétázása miatt a cukor = ellenség elven működik az agyam, és automatikusan beindítja a “rosszat csinálsz” érzést. Próbáltam észhez téríteni magam, hogy amíg tényleg 1 kiskanál az a kiskanál, az nem jelenti a világ végét. (Ráaádásul nemrég olvastam a a Cukor blues c. könyvet William Dufty-tól, ami szerint igenis rossz még az az 1 kiskanál is, szóval ez sem segített a bűntudaton….) Na, mindegy is, a reggeli még nagyjából rendben volt. Aztán már délelőtt jött az “enni kéne valamit”- típusú inger, pedig egyáltalán nem voltam éhes. Próbáltam megtalálni az érzelmet, ami kiváltotta, de igazából csak ahhoz tudom kötni, hogy van egy hivatalos dolog, amit el kéne intéznem (bár még messze a határidő), és amikor ez eszembe jutott, akkor indult be az ehetnék. Félek amúgy ettől a hivatalos dologtól, és bizonytalan vagyok vele kapcsolatban, szóval ezt a két érzelmet tudtam a naplóba beírni.
Az ebéd megint rendben volt, délután viszont újra támadt az “éhség”, ez pedig pénzügyi bizonytalanság miatt bukkant fel szerintem. Elterelő hadműveletbe fogtam, és körbeordítoztam a házat, mindenbe és mindenkibe belekötve. És enni ugyan nem ettem, de most meg a kekeckedés miatt jött a bűntudat. Semmivel nem volt jobb ez sem. De ehetnékem már nem volt. Így igazából a vacsi is rendben volt.
Egyelőre próbálok arra koncentrálni, hogy egy napot eltöltöttem zabálás nélkül, és ez, az utóbbi heteket elnézve, már komoly sikernek minősül. Viszont azt már egy nap után is érzem, hogy ez nem lesz egyszerű menet. Szép ez az elmélet, hogy intuitívan, a testünkre hallgatva együnk, de ez egy falászavarosnak kőkemény meló. A mi intuíciónk azt súgja, hogy zabáljunk, akkor is, ha nem vagyunk éhesek.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: