Prózaibban: zabálhatnékom van. De rohadtul. Ráadásul szülinapot ültünk, ami miatt elérhető közelségben van egy (fél) torta. Pizza is volt, még abból is figyel egy szelet. Mit figyel, egyenesen hívogat. Komolyan úgy érzem, hogy mindjárt szétrobbanok az ingertől, hogy odarohanjak, és felfaljam. A tortával együtt. (Bár ez utóbbi most kevésbé izgat, ha választhatok, inkább a pizzát kérem.) Leültem ide, és pötyögök, hátha elmúlik, de nem tudom, mi lesz ebből a posztból, mert ilyen elborult elmeállapotban lehet, hogy nem kéne írogatni.
Néha olyan ez, mint egy rémálom. Olyan, mintha egy nagy sötét kajarengetegben mászkálnék, ahol nincs semmi és senki más, csak én és a kaja. Az önkontrollom sehol, a bűntudatom valahol a kaják erdején túl, és nekem át kell rágnom magam minden elém kerülő ételen, csak azért, hogy eljuthassak arra a tisztásra, ahol vár a szégyen, hogy már megint nem bírtam ki. Ott ismét tudatosodni fognak a fölösleges kilóim, a hurkák a hátamon, a rossz érzés, hogy én még lefogyni se vagyok képes, mert tessék, már megint elrontottam.
Szeretnék kimászni ebből a betegségből. Nem akarom többet ezt érezni, hogy csak a kaja számít. Nem akarom, hogy a kaja irányítson, szeretném érezni azt, hogy én kontrollálom a dolgokat. Szeretném, ha becsülni tudnám önmagam.
És persze a kilókkal se akarok többet küzdeni. És, ha ebből a szarból ki akarok szállni, akkor el kell felejtenem a diétázást. El kell felejtenem a “rossz kaja”-“jó kaja” fogalmakat. Meg kell tanulnom újra fizikai éhséget érezni. Meg kell tanulnom megállni, ha már tele vagyok.
Arra kell koncentrálnom, amit már írtam (azt hiszem), hogy nem lefogyni akarok, hanem meggyógyulni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: